Emléktábla Cso-cso-szánnak

Operaházunk aranykorszaka akkor kezdődött, amikor 1946-ban Tóth Andrást nevezték ki igazgatónak. Az első, akit szerződtetett, Neményi Lili volt, aki ekkor már az ötödik x-ben járt, ezért jócskán letagadott életkorából, nehogy ez akadályt jelentsen.

Háta mögött Kolozsvár, Debrecen és Miskolc nagy operettsikerei álltak. Volt is ezért megütközés a dalszínház nőstényoroszlán énekesnői körében, akiknek olyan orgánumuk volt, hogy ha kieresztették a hangjukat az Operaház színpadán, az Oktogonon megrepedtek a házfalak. "Egy operettszubrett e szent falak között!" - hördültek fel. Volt hát Lilinek bőven ellendrukkere. (Megjegyzem, René Kollo is popsztárból lett Wagner-énekes.)
Az első nagy szerep: a Bohémélet Mimije. A próbákon már látható volt Nádasdy Kálmán rendező elképzelése. Mimi, azaz Lili, próbáljon támaszkodás nélkül, két karját magasba nyújtva felemelkedni, közeledve a széken ülő Rodolphe-hoz, azaz Fehér Pálhoz, majd egy fortissimo akkordra erőtlenül visszahanyatlani az ágyra.

Az első nagy, jelmezes, zenekari főpróba. A nézőtéren az irigyek és ellendrukkerek hada, sértődött szopránok, valamint a kíváncsiskodók. Rodolphe és Mimi visszaemlékezik az első csókjukra, "Oh, mily hideg e kis kéz, hagyja, megmelegítem..." És a fortissimóra Mimi visszahanyatlik. A következő pillanatban olyasmi történik, amire még nem volt példa zenekari főpróbán. Neményi Lili felugrik az ágyból, és fájdalmas arccal tapogatja azt a részét, "hol nem fészkel az agy". Próba leállítva, Nádasdy előrejön a zenekari árokhoz, és szól Rodolphe-nak: Palikám, nézd már meg, mi van ott! Fehér Pál odamegy az ágyhoz és döbbenten konstatálja, hogy a lepedő alatt egy 40 centiméter hosszú, vastag kárpitostűt talál, amivel a matracokat szokták átvarrni. Ettől hasított kegyetlen fájdalom Neményi Lili hátsó felébe.

Ki rejtette ezt oda? Sohasem derült ki. Talán a tettes ott ült a nézőtéren és izgatottan várta a hatást.
Nem vettek ujjlenyomatot, folytatták a próbát.

Első nagy szerepében Neményinek elementáris sikere volt. Máig is úgy tartják, hogy azóta sem lépett olyan Cso-cso-szán az Operaház színpadára, amilyen Neményi Lili volt a Pillangókisasszonyban.

De ezt csak félve merjük leírni, hátha felhúzzák az orrukat a szoprán-oroszlánok... ott valahol a felhők felett. Ahova Neményi Lili érdemes művész is felköltözött 15 évvel ezelőtt, éppen a francia forradalom emléknapján.

Reméljük, ha "odaát" leül egy székre, hogy végignézze, mint tesznek emléktáblát lakóháza falára, senki sem helyez el kárpitostűt az ülésre.

Napsütéses délután a Károly körút 13-15. számú ház előtt. A táblát egyelőre fehér lepel takarja.

Csendélet a volt Tanács körúton. Mögöttünk egy könyvárus zavartalanul kínálja portékáját; az autók csikorogva fordulnak be a Madách tér felé, parkolóhelyet remélve. Nagy zörgéssel elindul egy 47-es villamos a végállomásról. Egészen szép számban jöttünk el, mert majdnem teljes egészében képviselteti magát az Operaház Baráti Köre.

És ebben a kiskörúti káoszban valahonnan felcsendül Neményi Lili hangja. A hatvanon felüliek szeme gyanúsan csillogni kezd. A meglepetést Schiffer János főpolgármester-helyettes szolgáltatja. Nem protokolláris megemlékezést tart, hanem arról a meleg kapcsolatról beszél, mely őt és szüleit a művésznőhöz kötötte. Aztán lerántja a leplet. "Ebben házban lakott..." - hirdeti a tábla, mégpedig a hetedik emeleten. "Jót tesz a hangomnak ez a magaslati levegő" - mondogatta Lili évődve.

Mimi meghal a negyedik felvonás végén. De erről a tábláról mindig eszünkbe fog jutni!

Lelkes Péter

*