„A teljes zenekaron felszárnyal a Grál-harmónia: egyetlen ütem feltörő crescendójában. Lohengrin térdre hull. Néma imádságát a Grál-zene áhitatos szólama helyettesíti. Az utolsó taktusok halkan remegő hegedűtremolóba visznek… A Grál csodát tesz. A Grál fehér galambja leszáll a magasból… A diadalmasan felcsengő akkord… Lohengrin az életrekelt fiatal brabanti herceget emeli maga mellé! Teljes erővel harsog fel a zenekarban a hős motívuma.”

Ekkor Lohengrin távozna a hattyú alakú csónakon, így az ügyelő a színpad széléről elkezdi bevontatni az erre szolgáló, drótkötéllel irányított, kerekekre szerelt járművet. A hattyúlovagot játszó Karl Burian azonban tökrészeg, így néhány tétova lépést követően - melyekkel megpróbálja utolérni a távolodó szárnyast – hasra esik, és panaszosan így kiált fel: - „Mikor jön a következő hattyú?”

 Így szól az az anekdota, melyet gyakran emlegetnek – főként a két világháború között felnőtt generáció tagjai - és melynek csattanója szállóigévé vált az elmúlt évszázad alatt. De valóban megtörtént? És tényleg Karl Buriannal esett ez meg a pesti Operaház világot jelentő deszkáin?

A történetet az általam ismert magyar anekdotakötetek nem említik. Tehát valószínűleg szájhagyomány útján maradhatott fenn. Arra, hogy mi lehetett ennek a szóbeszédnek a forrása, választ adhatnak egyes 1918. április közepén kiadott budapesti újságok, melyekben egy botrányos operaházi esetről olvashatunk.

Ennek főszereplője Karl Burian (magyarosítva Burián Károly) cseh tenor, a híres Wagner-énekes, aki több kisebb-nagyobb vendégszereplés, és a magyar állampolgárság elnyerése után 1913-tól 1923-ig énekelt rendszeresen Operaházunk színpadán. Nehéz természetű, sértődékeny férfi volt, de hangját mindenki nagyra becsülte. Ő viszont a Budapesten töltött évek alatt nemcsak az éneklés, hanem az alkohol mámorában is egyre gyakrabban merült el, így amikor elérkezett 1918. április 16-a – a nézők egy erősen illuminált állapotú Burián Károlyt csodálhattak meg Lohengrin szerepében.

A korabeli lapok leírják, hogy a „feddhetetlen életű hattyúlovag” igen jó kedvében volt és főként az Elzát játszó Medek Annát tüntette ki figyelmével, ami abból állt, hogy a nyílt színen tapogatta, lökdöste, vicceket mesélt neki vagy éppen duettjük közben egyszerűen a hátát fordította felé. Mikor az első szünetben ezt partnernője felrótta neki – Burián megsértődött és a második felvonásban először megtagadta az éneklést, majd – nem darabbeli szerelmével, hanem a hattyúlovag halálos ellenségével, Ortruddal sétált karonfogva a nyílt színen. Erre minden bizonnyal egyre bizonytalanabbá váló léptei is rákényszerítették. Erre a harmadik felvonásban Medek Anna tagadta meg a részvételt, és végül csak gróf Bánffy Miklós főigazgató kérésére énekelte végig szerepét, de a nászszobai jelenetet már egyik főszereplő sem volt hajlandó hitelesen végigjátszani.

Ilyen körülmények között – valóban megtörténhetett volna az ominózus eset a harmadik felvonás végén – miszerint a részeg Burián lekési hattyúját és tréfával üti el a dolgot. Azonban erről egyetlen újság sem emlékezik meg! Sőt, azt írják, hogy – mivel a második szünetben kollégái rengeteg feketekávét itattak a tenorral - az kijózanodott és „az utolsó felvonást Burián már gyönyörüen énekelte és Parcifal fia, mikor elbucsuzott Elzájától, mintha egészen elfelejtette volna, hogy mi is történt ma este fél héttől tizig.”

Tehát, ha a darab rendben véget ért, akkor – legalábbis ezen az estén - szó sem lehet a hattyú lekéséséről. Ha pedig ez Burián valamelyik korábbi szereplésénél történt volna meg – akkor azt a lapok ezzel az esettel összefüggésben bizonyára említették volna. (Annál is inkább, mert még egy olyan régi esetet is felemlegetnek, mikor Párizsban Marie van Zandt énekesnő Carmen szerepét becsípve énekelte, mivel az előadás előtt a helyi kolerajárványtól félve konyakkal gyógykezelte magát megelőzés végett.) Inkább arról lehet szó, hogy a pestiekben mély nyomot hagyott a rendhagyó Lohengrin-előadás vagy az arról szóló cikkek és elkészítették egy „könnyen mesélhető”, csattanós változatát, melynek forrása azonban máshonnan származik.

A „Mikor jön a következő hattyú?” kérdést a legtöbben Leo Slezak osztrák operaénekesnek tulajdonítják, akinek kétméteres magasságánál és másfélmázsás súlyánál csak humora volt közismertebb. 1896-ban debütált színpadon – mégpedig a Lohengrin címszerepében és állítólag egyik amerikai előadásán – mikor az ügyelő túl hamar húzta ki a hattyút – tette fel ezt a kérdést a közönségnek. Az énekes fia, Walter Slezak is apjának tulajdonítja az ominózus mondatot, sőt az önéletrajzi kötetének is ez a címe – Wann geht der nachste Schwann? (1962). Azonban az anekdota már korábban is ismert volt több más – főként német - Wagner-énekessel kapcsolatban. Állítólag az első Lohengrin, aki az történet hőse lett – az a lengyelJosef Aloys Tichatschek volt, aki 1858-59-ben játszotta a darab címszerepét, és akit Wagner a karakter egyik legjobb megformálójának tartott.

Tehát pontosan nem lehet eldönteni, hogy melyik hattyúlovag engedte első útjára a szellemes riposztot, de azt igen, hogy a magyar színháztörténetbe – minden valószínűség szerint – csak átvétellel került. Befejezésképpen pedig megnyugtathatok mindenkit, hogy a mai Lohengrineknek – ahogy a Catherine Wagner által rendezett legutóbbi bayreuthi előadáson is látható volt – már nem kell várniuk a megbízhatatlan szárnyasokra – ugyanis a harmadik felvonás végén magánrepülőgépük röpíti őket az égbolt és a világhír felé.

Görbe Márk - művészettörténész, régiségszakértő

(Az idézetek forrásai: ifj. Gaál Mózes: Wagner – Lohengrin, Budapest 1930.k., Magyar Estilap 1918. április 17., Az Est 1918.IV.18., Déli Hirlap 1918. április 18., Magyarország 1918.IV.18.)

/Caruso blog/