„Pesten manapság nagyon nehéz dolog liszthez, tojáshoz, tejhez, krumplihoz jutni, de legnehezebb talán mégis csak operaházi jegyet kapni.” Ezt a meglepő kijelentés a Pesti Hírlapban jelent meg, 1918 elején. Különös kettősség, hogy miközben a Monarchia a végnapjait élte, magyar katonák tízezrei haltak meg az olasz fronton, tombolt a hiánygazdaság, a színházak zsúfolásig voltak tömve. Pedig az Operaháznak a világháború utolsó évére már nem sikerült biztosítania a korábbi évek színvonalát. Igaz, a zaftos botrányok is elkerülték. Kern Aurél menesztésével Bánffy gróf egyedül felelt az együttesért. Ráadásul nem csak az Operaházért, hanem a közös intendatúra alá tartozó Nemzeti Színházért is. Eközben legújabb színművén dolgozott, mely Az erősebb címen a felújított Várszínház nyitódarabja lett, és hatalmas bukás. Az Operaházban a gróf helyett Vidor Dezső intézte az ügyeket. A kiváló és alapos titkár, a Figaro házassága napjainkban is használatban lévő műfordításának készítője, a színház Emlékgyűjteményének alapítója ekkor közellenségé vált a művészek és a sajtó szemében egyaránt. Probléma pedig bőven akadt. A színház folyamatos jegyáremelésre kényszerült. (Ennek ellenére lehetetlen volt bejutni az előadásokra, Bródy István főrendező egykori tanárát nem tudja bevinni egy Toscára.) A művészek – elsősorban az ének- és a zenekar – egyre hangosabban követelték a béremelést. Miközben a színháznak dupla bevétele volt, ők még mindig a háború miatt redukált fizetésért játszottak. Abból pedig egyszerűen nem tudtak megélni, ezért kénytelenek voltak másodállást vállalni. A szerencsésebbek tanítottak, mozikban zenéltek, de akadt olyan, aki visszament az eredeti szakmájába és nappal szűcsként kereste a kenyerét. 

Probléma volt a színház műsorával is. Ekkoriban valóban joggal panaszkodtak a kritikusok az unalmas repertoárra. Az év elején a francia operák kerültek előtérbe. A Lakmé, a Dinorah címszerepe, a Hugenották Margit királynéja és a Hoffmann meséi három lánya mind parádés szereplehetőség volt a csúcsformában éneklő és vetélytárs nélkül működő Sándor Erzsinek. Február 11-én jótékonysági hangversenyt rendeztek az I. huszárezred özvegy- és árva alapja javára. Műsoron Bartók – Kodály Székely katonanóták szerepeltek Székelyhidy Ferenc és a szerző előadásában, Dohnányi Változatok egy gyermekdalra című műve, szintén a komponista közreműködésével és Liszt Tassója Kerner István vezényletével. Az estet pár nappal korábban Bécsben is eljátszották. Az évad első premierje február 27-én a kortárs osztrák Korngold Violanta című egyfelvonásosa volt. Az előadást Bródy István rendezte és Egisto Tango vezényelte. A főszerepeket Szende Ferenc, Medek Anna és Székelyhidy Ferenc énekelték. A kritika nem bántja a darabot, de nem is tartja különösebben indokoltnak a műsorra tűzését, szerintük öt hónap felkészülési idővel inkább a repertoárról hiányzó Bolygó hollandit, vagy Anyegint kellett volna elővenni. „A taps az előadóknak, nem a műnek szólt. Utána Bartók képtelen balettjét adták, A fából faragott királyfit.” – írták. A magyar művek közül több egyfelvonásost játszottak, az egész estés operák közül csak a Hunyadit, a Bánk bánt, és egyszer Zichy gróf Nemóját. A következő újdonság Beethoven 1913-ban bemutatott balettje a Prometheus felújítása volt. Bródy Sándor prózáját annak idején Hevesi Sándor állította színpadra. 1918-ban Bródy István frissítette fel a produkciót, melyhez Otto Zöbisch új táncokat koreografált. A szereposztás furcsa mai szemmel nézve: Keresztes Marika balerina táncolta Psychét, a címszereplő Ádám Győző énekkari művész volt, A hős : Pilinszky Zsigmond tenorista, Palló Imre pedig szavalt. Április 26-án egy 26 éves pályakezdő zeneszerző első balettjét mutatták be. Radnai Miklós néhány évvel később az Operaház igazgatója lesz, s ő fogja kimozdítani a színházat abból a zuhanórepülésből, melyet 1918-ban kezdett meg. Az Oscar Wilde novella alapján írt Infánsnő születésnapja koreográfiáját Otto Zöbisch késztette, a címszerepet a tizenéves Vécsey Elvira alakította, a címszerepet Nádasi Ferenc táncolta. A díszleteket és a jelmezeket Bánffy gróf tervezte – a kritikusok unták az előadást.

A legfontosabb magyar operapremierre, A kékszakállú herceg vára ősbemutatójára 1918. május 24-én került sor. A mű előadás-történetének kötetnyi irodalma van. Az első előadást Egisto Tango vezényelte, Zádor Dezső rendezte, Bánffy Miklós tervezte, Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga énekelte. A kritika teljes értetlenséggel fogadta a korszakalkotó opust, de mután Bartókot nem merték bántani, a port Balázs Béla szövegén verték el. „A Bartók zenéje még rálicitál a Balázs pathologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexuális. Lehet, hogy ez a „jövő zenéje”, de semmi esetre sem a jelené…” – írta Béldi Izor. Két nappal később még többet foglalkozott a sajtó az Operaházzal, ugyanis az új királyi pár, IV. Károly és Zita először látogatott a színházba, ahol a Daliás idők muzsikája című összeállítást tekintették meg. Mintha már a közelgő bukást sejtetnék azok a cikkek, amik felidézik a felséges pár és a kirendelt művészek csevegését. Az uralkodó már-már az offenbachi operett-istenekhez méltó kérdéseket idézett a kínosan feszengő alattvalókhoz. 

A nyári szünet június 6-án tört ki. A tavasz legnagyobb botránya az a Lohengrin előadás volt, melyet a teljesen részeg Burian végigénekelt. Az év elején hunyt el Szilágyi Arabella – Mahler kedvenc szopránja, a nyugalmazott karmester, Benkő Henrik, és Nopcsa Elek. Az intendáns nekrológjaiból tökéletesen hiányzik a tisztelet. Már-már kegyeletsértő módon emlékeznek meg balfogásairól: Nikisch Artúr menesztéséről, és arról, hogy hogyan inzultálta a báró a balettlányokat. Bródy István főrendező tavasszal áll elő ötletével, hogy nyári színházat létesítene a Margitszigeten. Szüksége is lesz az új munkára, ugyanis április elején szabadságolták az Operaházban. A hónap eleján bukkant fel a színház környékén a Bayreuthot is megjárt Münchenben élő bariton, Zádor Dezső, aki a Városi Színházban működött, mint rendező. Rejtély, hogyan győzte meg Bánffyt, de április 7-én kinevezték főrendezőnek.

Az infánsnő születésnapja - Vécsey Elvira, Radnai Miklós, Nádasi Ferenc és Keresztes Mariska

A nyári szünet után ismét éhező kóristákról szóltak a híradások. Közben a Filharmóniai Társaság zenekara Berlinben vendégszerepelt, ahol Kerner István vezényletével többek között Bartókon is játszottak. Az új évadot szeptember 17-én kezdték el, az elmaradhatatlan Bánk bánnal, címszerepben Környei Bélával. Az ősz egyetlen jelentős felújítást tartogatott Bánfy Verdi ciklusának utolsó darabját, Az álarcosbált Zádor Dezső rendezésében, Egisto Tango vezényletével november 9-én mutatták be. A főszerepekben Székelyhidy Ferenc, Szemre Árpád és Medek Anna léptek fel. Aztán ősszel a színháztörténet helyett a nagybetűs Történelemé lett a főszerep. Október 28-án kitört az őszirózsás forradalom, három nappal később Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. Eközben október 20 és november 2 között a színházakat rendeletileg bezáratták. Emögött semmiféle politikai okok nem húzódtak: egész Európában tombolt a spanyolnátha járvány, melynek így próbáltak meg gátat szabni. November 2-án „Magyarország újjászületése alkalmából” a Hunyadi Lászlót adták. Előtte Himnusz és Marseillaise. Az ingyenes előadásra a jegyek a Magyar Nemzeti Tanács osztotta ki. A korábban megfizethetetlen földszinti székeket és páholyokat katonás és kispolgárok foglalják el. És – ahogy annyiszor – beindult a lavina…

A legenyhébb kérdés az volt, hogy mi lesz az udvar számra fenntartott páholyokkal. Aztán már azt feszegették, miért Királyi még az Operaház. Bánffy gróf november 4-én beadta a lemondását, melyet nem fogadott el a miniszter. Közben 11-én hivatalosan is véget ért a világháború. A művészek naponta menesztettek küldöttséget a minisztériumba, ők Kernert vagy Gábor József tenoristát szerették volna igazgatónak. A Nemzeti Színház hasonlóan buzgó művészi azért lobbiztak, hogy legyen vége a két intézmény közös intendatúrájának. November 16-ától Magyar Nemzeti Operaház lesz az intézmény hivatalos neve, egészen 1920. március 24-ig. Bánffy végül 19-én távozott (közben azt is a szemére hányták, hogy ő rendezte a királykoronázást), néhány héttel később pedig már Nyugaton próbálta elmagyarázni, hogy mi fog történni, ha Magyarországon győz a bolsevizmus… A tagok az intendáns után Vidor Dezső fejét követelték. Megkapták. A titkár a következő négy évben a minisztériumban dolgozott. Az örvényből Zádor Dezső bukkant fel diadalmasan: december 10-én őt nevezték ki igazgatónak. Eközben idősebb Fricsay Richárd és katonazenekara minden délben koncertet adott az Operaház erkélyéről. Ez a békebeli katonazene volt a Monarchia gyászindulója.

(Caruso blog)