Beniamino Gigli

Beniamino Gigli, a múlt század első felében a tenorok koronázatlan királya, "a Hang".

1890. március 20-án született Recanatiban. 1957. november 30-án halt meg.

Suszter apja egyben sekrestyés volt, így kiskorától a templomi kórusban énekelt. Rövidre szabott iskolái befejezése után nappal apja, éjszaka a helyi fotós műhelyében dolgozott, összekuporgatott pénzéből utazott Rómába. Karrierje üstökösként ívelt felfelé: 1915-re lábai előtt hevert Bologna és Nápoly, 1918-ban már a milánói Scala közönsége is őt ünnepelte.

1920-ban debütált a New York-i Metropolitan Operában, ahol - jelképes őrségváltás - négy héttel később utoljára énekelt a nagy Enrico Caruso. Gigli tizenkét évadon keresztül volt a Met vezető tenorja, az intézményt bérvita miatt hagyta ott. Amikor a gazdasági válság csúcsán az operaház sztárjait is gázsijuk mérséklésére kérte, harmincegyen hajlandóak voltak erre, a százezer (akkori) dollárt kereső tenorkirály azonban nem. (Amerikában ezután már csak 1939-ben és 1955-ben tett diadalmas turnét.)

Olaszországban tárt karokkal fogadta a fasiszta diktátor, Benito Mussolini, Németországban és hazájában is számos film készült főszereplésével. A második világháború után még fasiszta vonzalmakkal is megvádolták, de hivatalos vizsgálat tisztázta. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte 1957. november 30-án bekövetkezett haláláig.

A tenorkirály villája szülővárosa közelében egy tengerre néző dombra épült, ablakaiból szülőházát is látni lehetett. Kényelmét ötven szoba, kápolna szolgálta, s gyakran vadászott a környező erdőkben. Ha látogatói voltak, vidám ünnepeket rendezett, a magány óráit úszással, kártyával töltötte, szenvedélyesen gyűjtötte a képeket, szőnyegeket, bélyegeket és a ritka kéziratokat.

Bár azóta tenorok nemzedékei kápráztatták el a közönséget, sokak szerint még mindig ő a legnagyobb, drámai intenzitása, érzékenysége, kifejezőképessége felülmúlta Carusót és Pavarottit. Feltűnően puha, telített hangja különösen a középső fekvésben érvényesült, kiváló technikájának köszönhetően még pianóit is mindenhol lehetett hallani. Maga Gigli büszke volt arra, hogy a "nép énekese": a közönségnek játszott, az operákat önkényes díszítésekkel tarkította, mintha mindig egy kicsit nápolyi dalt énekelt volna.

Egyébként énekelt azt is: a kritika elszörnyedésére gyakran tűzött műsorára népszerű "slágereket". A színészi alakításra nem sokat adott, nagy áriák előtt a rivaldához lépve, széttárt karokkal, fejét magasra szegve kezdett az énekléshez, szinte kiprovokálva a tapsot. Líraisága miatt kerülte az úgynevezett "forszírozott éneklést" - nagy vetélytársát, Giacomo Lauri-Volpit egyenesen üvöltő tigrisnek gúnyolta. A művészetét őrző felvételekből a technikai hiányosságok ellenére is fogalmat lehet alkotni arról, milyen volt "a világ legszebb tenorhangja".

*