Enrico Caruso

Született: 1873. február 25. Nápoly

Elhunyt: 1921. augusztus 2.(48 évesen) Nápoly

Nemzetisége: Olasz

Enrico Caruso (születési neve Errico Caruso; Nápoly, 1873. február 25. – 1921. augusztus 2.) híres olasz operaénekes volt.

Ő volt az első sztártenor, akit főleg a lemezfelvételei tettek híressé. Mivel nem kapott megfelelő képzést, a magas hangokkal problémái voltak, ezért a felső regiszterben valamiféle falzettet énekelt, amiért sokan csodálták. Legismertebb alakításai Ruggero Leoncavallo Pagliacci (Bajazzók) című operájában Canio szerepe és Puccini Bohéméletének Rodolfója voltak.

Élete

Enrico Caruso Nápoly nyomornegyedében született egy Piedimonte d'Aliféből bevándorolt szegény családban. A többlakásos, komfort nélküli, egyemeletes ház, amelyben a szüleivel és testvéreivel lakott, a Via San Giovannello agli Otto Callira nyílt. Caruso születésekor az apja, Marcellino harminchárom éves volt, anyja pedig harmincöt. Marcellino műszerész szakmunkás volt egy gyapotmagolaj- és tisztított borkő-gyárban. Anyja, Anna Caruso nagyon vallásos volt, így gyakran ellátogatott a közeli templomba. Egy ilyen templomlátogatás mentette meg Enrico életét, ugyanis az anyjának elapadt a teje és nem tudta táplálni a csecsemőt, azonban egy épp a templomban jótékonykodó arisztokrata nő, akinek nemrég halt meg hasonló korú gyereke, felajánlkozott szoptatós dajkának. Így Enrico legtöbb testvérével ellentétben megélhette a felnőtt kort. A grófnő az elválasztás után is figyelemmel kísérte: ő tanította írni, olvasni és gyakran anyagi segítséget is nyújtott a családjának.

1884-ben, amikor Nápolyban kolerajárvány tört ki. A Caruso család szüntelen harcot vívott a mocsokkal és a legyekkel, valószínűleg innen eredt Enrico későbbi hipochondriája és a tisztasághoz való már-már beteges ragaszkodása.

Ezekben az években kezdett Caruso énekelni a Sant’Anna templom kórusában.

Caruso nyolcévesen kezdett el énekelni tanulni, első tanítója Bronzetti atya volt. Bronzetti két évig tanította az ifjú Carusót, amikor a fiú akkoriban szoprán hangjáért elnyerte a Carusiello nevet. Az atyát az iskola orgonistája váltotta, akinek köszönhetően Carusiello a nápolyi és a környékbeli templomi kórusokon kívül esküvőkön és temetéseken is énekelt, ezért egy-két lírát is kapott. A gyermek Caruso a rajzolásban is tehetségesnek mutatkozott; rajztehetségére felfigyelvén az egyik tanítója kéziratokat másoltatott vele. A másolással sikerült némi pénzt is keresnie, gyakran vállalt kottamásolást és kisebb színdarabok másolását is.

Caruso első szakképzett tanára anyja orvosának, Dr. Niolának nővére volt. 1888 júniusában pedig felkérték, hogy a szobrairól és Corenzio freskóiról híres San Severino templomban énekeljen. Mikor befejezte szólóját, az egyik szomszédja intett neki, hogy siessen haza, mert meghalt az anyja. Anyja halála teljesen megváltoztatta az ifjú Enrico természetét: többé nem járt kávéházakba, szakított régi barátaival és a templomi énekléssel is felhagyott. Testvérei árvaházba kerültek.

Caruso tizennyolc éves korában, a hangmutálás után nagy csalódására világos bariton lett, a telt tenor helyett.

Mikor betöltötte huszadik életévét, Carusót behívták katonának. Rietibe került, a harmincas tüzérekhez, ahol szabadidejében tovább gyakorolta a skálázást és az éneklést. Így történt, hogy miközben a Parasztbecsület Bordalát énekelte, meghallotta Nagliotti őrnagy, és parancsba adta, hogy énekeljen a tiszteknek a húsvéti estély után. Az estélyen nagy sikert ért el, nemsokára pedig felmentették a gyakorlótéri kiképzés alól, majd az őrnagy egyik rieti barátja, egy operarajongó arisztokrata énekórákat adott neki. Pár nap alatt átvették az egész Parasztbecsületet, Caruso pedig betanulta Turiddu szerepét. Három hét múlva Carusóval közölték, hogy felmentették a katonaság alól. Enrico összesen hat hónapot töltött a katonaságnál.

1894 nyarán Caruso ismét Nápoly kávéházaiban énekelt, esténként pedig otthon gyakorolt. Egy gazdag műkedvelő, Mario Morelli komponált egy négy felvonásos operát L’Amico Francesco címen. A bemutató 1894. november 16-án volt; a mű mindössze négy előadást élt meg. Ez volt Caruso első operaszerepe.

Később, miután visszatért Nápolyba, felkérést kapott a kalábriai Crotone székesegyházában, hogy zenés misén énekeljen szólót, majd beugróként a Faustban énekelt a Teatro Belliniben. Ez utóbbi szereplése annyira megtetszett a színház igazgatójának, hogy nyomban szerződtette az őszi szezonban bemutandandó Rigolettóban a mantuai herceg szerepére és a Faustra. Ugyanekkor impresszáriója, Zucchi segítségével bekerült egy operatársulatba is, amelyet egy hónapra meghívtak a kairói Ezbekieh Színházba – Egyiptomban Caruso hatszáz lírát énekelt össze, azonban még ott elszórakozta mind.

Egyiptomi szerepléséből hazatérve egyhavi szerződést kapott a Teatro Mercadantéba, a bellinibeli szerződése lejárta utáni időszakra. A Bellini színházban nem aratott nagy sikert, ennek ellenére 1895. november 29-én a Mercadante színház Traviata előadásának plakátján már szerepelt az „Errico Caruso” név.

Caruso szicíliai útja után visszatért Nápolyba, ahol Zucchi szerződtette a Salernóban bemutandandó Rigoletto előadásban a mantuai herceg szerepére.

Caruso és Saljapin – akikről közben kiderült, hogy ugyanazon év ugyanazon hónapjában születtek, mindketten szegény családban és mindketten a helyi templom kórusában kezdték pályafutásukat – elválaszthatatlan barátok lettek.

1901. december 30-án Caruso régi álma teljesült, amikor felléphetett a nápolyi San Carlóban, a Szerelmi bájital című operában. Az előadás azonban csúfosan megbukott és Carusót kifütyölték, mire ő kijelentette, hogy soha többet nem lép fel Nápolyban. Igéretét be is tartotta.

Caruso mindig is sorsszerűnek tekintette az 1902-es évet; ekkor készültek el első lemezfelvételei és először lépett fel a Covent Gardenben. Ebben az évben vonult vissza két híres operaénekes, Jean de Reszke és Francesco Tamagno is, az operavilág pedig helyükre keresett tenoristákat. Caruso Melbával lépett fel a monte-carlói Théatre du Casinóban, a Bohémélet előadásában. A kettejük produkciója nagy siker volt, és következő évadra Caruso a Covent Gardenbe kapott szerződést.

Mielőtt még elhagyta volna Itáliát, Caruso visszatért a Scalába Alberto Franchetti báró Germinájának 1902. március 11-i ősbemutatójára. A bemutató közönségének soraiban ott ült a londoni Fred W. Gaisberg, a Gramofon- és Írógép Társaság hanglemezfelvételeinek igazgatója, és bátyja, Will. Az előadás után a két Gaisberg meglátogatta Carusót az öltözőjében, és lemezfelvételt ajánlottak fel neki, tíz dalonként száz fontért. Carusót barátai megpróbálták lebeszélni, hogy értékes hangját erre az „újfajta játékszerre” pazarolja, ő azonban aláírta a szerződést. Az első felvételeket a pármai Grand Hotelben vették fel – pontosan azon lakosztály fölött, ahol Verdi meghalt. Az első felvétel a Rigolettóbeli „Kesztyűária” volt. A felvételeket expressz postával Hannoverbe szállították. A társaság körülbelül tizenötezer fontot keresett a felvétellel.

Mire Caruso Londonba érkezett, a lemez már szépen kelt. A Covent Gardenben Caruso a Rigolettóban mutatkozott be; partnere Melba volt. A helybéli kritikusok kedvezően fogadták, azonban szóvá tették „hangbéli korlátait”. Az elkövetkező előadások nagy sikerrel zárultak, különösen a Parasztbecsület, ahol Caruso oldalán Emma Calvé énekelt.

Caruso az előadások előtt nagyon ingerlékeny volt, nem tűrte a zajt és a rendetlenséget, valamint mániákusan félt a fertőzésektől. Előfordult, hogy egy órán belül kétszer-háromszor is inget váltott, egy rövidebb séta után is tetőtől talpig átöltözött. Naponta kétszer fürdött, szobáját szüntelenül Caron parfümmel szórták be. Ezenkívül a turnék során mindig kisebb gyógyszertárnyi orvosságot hordott magával.

1906. április 13-án San Fransiscóba utazott és 17-én, a nagy földrengés előestéjén Don José szerepében lépett fel a helyi operában. Caruso a Hotel Palace-ban tartózkodott, amikor hajnali öt óra tizenhárom perckor rázkódni kezdett a föld, azonban sok más emberrel ellentétben ő sikeresen túlélte, sőt a poggyászát is kimentette a szállodából, azonban soha többet nem volt hajlandó San Franciscóba látogatni. A földrengés okozta sokk után Caruso folyamatosan rettegett az erőszakos haláltól.

1909 áprilisában Caruso hazahajózott Olaszországba. Problémái voltak a torkával és azon aggódott, hogy elveszítheti a hangját. Mikor az állapotáról szóló hír valahogy kiszivárgott, több újság is arról számolt be, hogy az énekes elvesztette a hangját. Caruso és az orvosai is cáfoltak, de egy Della Vedova nevű gégesebész azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy egy kisebb csomót operált ki a művész torkából. Mikor Caruso olvasta az újságban a hírt, annyira felbőszült, hogy nem volt hajlandó kifizetni az orvos tiszteletdíját, hatvanezer lírát. Az orvos azonban perre vitte a dolgot, végül kiegyeztek a honorárium felében.

Caruso hamarosan felépült a Villa Bellosguardóban, hangja pedig újból olyan volt, mint régen. A lábadozás közben egy rövidebb szerelmi viszonyba bonyolódott Ada húgával, Rina Giachettivel.

1910. január 3-án Caruso beírta magát a rádiózás történetébe, amikor a Bajazzókat Lee de Forest közvetítette a Metropolitan színpadáról a Victor Company központjába. Az előadást Connecticutban is vették, sőt állítólag a tengeren tartózkodó Avon hajón is hallották.

1911 januárjának közepén Caruso Chicagóba utazott, és bár útközben rossz közérzetről panaszkodott, mégis fellépett a Bajazzókban és A Nyugat leányában is. Visszatérve New Yorkba, fellépett a Waldorf-Astoriában, majd ágynak esett. Az orvosok influenzát állapítottak meg nála, de nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a dolognak. Később azonban minden előzetes bejelentés nélkül Londonba utazott, ahol felkeresett egy gégészt. A sajtó és a közvélemény találgatásokba kezdett, s olyan hírek terjengtek, hogy Caruso hangszálaiban helyrehozhatatlan kár következett be. Caruso cáfolni szerette volna a hírt, azonban orvosai egy időre szigorúan megtiltották neki az éneklést. Ezt a nyarat Caruso Londonban töltötte és nagyon ritkán hagyta el a lakosztályát, állandóan attól rettegett, hogy ha valahol megjelenik, felkérik, hogy énekeljen valamit.

A Metropolitanben és a Covent Gardenben töltött évadok idegkimerültségbe torkolltak, így Caruso egy orvos tanácsára a Lucca fölötti Montecatini üdülőhelyre vonult vissza.

Az 1919-es évad Caruso egész pályafutásának legmegerőltetőbb szezonja volt. Az évad végén megünnepelték Caruso ötszázötvenedik fellépését a Metropolitan színpadán, itt a legsikeresebb áriáiból énekelt a közönségnek. Ebben az évben történt az is, hogy Joseph Pulitzer évi százezer dollárt ajánlott fel neki, ha kizárólagosan csak az ő újságja számára készít karikatúrákat, Caruso azonban elutasította és továbbra is ingyen készített karikatúrákat különböző lapoknak.

A Metropolitan-évad után Caruso nyolchetes hangversenykörútra indult.

1920. szeptember 16-án a Victor Company stúdiójában lemezfelvételt készítettek, majd szeptember 27-én a montreali Mount Royal Arénában lépett fel, tízezres közönség előtt. Október végén tért vissza New Yorkba, ahol megérkezése után szinte rögtön elkezdte A zsidónő próbáit. Az előadás megint nagy sikert hozott, azonban az évad közepén Caruso egy Central Park-beli séta során nagyon megfázott, és a Bajazzók előadása közben elájult a színpadon. Az orvosa nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az esetnek, így Caruso december 11-én a Szerelmi bájital előadására készült. Az előadás megkezdése előtt, mikor már jelmezben volt, erős köhögési roham tört rá, és vér jött fel a torkából; ennek ellenére, felesége könyörgésére nem hallgatva kiment a színpadra, azonban éneklés közben a szájából ismét elkezdett folyni a vér, így az előadást félbeszakították. Másnap este fellépett a Metropolitanben, de öt nap múlva ismét le kellett mondjon egy előadást, majd a december 24-én esedékes előadást is el kellett halasztani.

1920. december 25-én Dorothy hangos kiáltást hallott a fürdőszobából; mikor berohant, Carusót összegörnyedve találta a fürdőkádban, erős fájdalmak közepette. Az orvos heveny mellhártyagyulladást állapított meg. Ezt súlyos tüdőgyulladás követte. Carusón számos műtétet hajtottak végre, állapota válságos volt. 1921 februárjában kómába esett, már a pap is feladta neki az utolsó kenetet és a barátai is elbúcsúztak tőle. Április végére azonban meglehetősen javult az állapota és elhatározta, visszatér Olaszországba pihenni.

Carusóék május 28-án szálltak hajóra Brooklynban. Óriási tömeg gyűlt össze a kikötőben, hogy elbúcsúzzanak imádott tenoristájuktól, Caruso szalmakalapját lengetve integetett nekik. A gőzös június 10-én kötött ki Nápolyban, ahol a család Sorrentóban bérelt ki egy villát, amelynek teraszáról be lehetett látni egész Nápolyt és a tengert is. Caruso szemmel láthatóan visszanyerte az egészségét, gyakran úszott a tengerben és újból tudott énekelni is. Július közepén azonban visszatértek hátfájdalmai, az orvosok pedig úgy döntöttek, el kell távolítani az énekes egyik veséjét, azonban a műtétet egy héttel későbbre halasztották. A Caruso család július 31-én átköltözött a Hotel Vesuvióba, Caruso állapota időközben gyorsan romlott; hatalmas láz és fájdalmak közepette feküdt az ágyban.

1921. augusztus 2-án, reggel kilenc óra körül az orvos közölte az egész éjszakát az ágy mellett átvirrasztott Dorothyval, hogy férjének már csak percei vannak hátra. Dorothy föléje hajolt, Caruso pedig azt suttogta neki: „Doro, nem kapok levegőt”, majd meghalt.

Forrás: Wikipédia

**********************************************************************************************************