Bár eredetileg Budapesten mesterkurzussal tervezte megünnepelni születésnapját, annak érthetetlen elmaradása miatt telefonon készítettünk interjút a Stuttgartban élő, 70 esztendős Hamari Júliával énekesi pályájának szerteágazó kanyarjairól.

 A Művésznővel korábban készült interjúkat olvasva számomra az volt a legfeltűnőbb, hogy nagyon korán eljegyezte magát a Zenével, azaz nagyon fiatalon jött az elhivatottság.

– Hát bizony, nagyon korán kezdődött. A legfontosabb, hogy anyuék észrevették ez irányú érdeklődésemet. Eleinte zongorista voltam, ők emiatt elsősorban ebbe az irányba terelgettek, de én valahol mindig tudtam, hogy énekes akarok lenni. Amikor 14 éves voltam, a nyári táborban a tűz mellett az O sole mio-t énekeltem, sikerem volt, és én éreztem, hogy nekem énekelnem kell. Egy évvel később mondtam szüleimnek, hogy szervezzenek nekem egy meghallgatást. Én asztmás gyerek voltam, s az orvosok, amikor megvizsgáltak, nem ajánlották az éneklést szüleimnek, de ők kitartottak mellettem.

– Szüleinek volt valami zenei múltja?

– Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám mérnökember, akkoriban a Ganz-MÁVAG főmérnöke. Apámnak inkább színpadi tehetsége volt, amit én állítólag örököltem. Műkedvelő színházi produkciókban is szívesen vett részt. A baráti társaságukban viszont több művész volt, így a Losonczy György–Rigó Magda házaspár az Operaházból. Ők megszerveztek egy fantasztikus estét, ahol huszonöt zongoratanár volt jelen, anyukámék ugyanis elfelejtették mondani, hogy én énekelni szeretnék. Közöttük volt viszont Fatime Martin, aki nemcsak zongoratanár, hanem énekes is volt. Persze gyorsan kiderült, hogy nem zongorás bemutatkozás lesz, s végül Fatime vállalta, hogy elkezd velem foglalkozni. Akkor voltam 15 esztendős, és egészen 18 éves koromig (a haláláig) hozzá jártam énekelni.

– Róla viszonylag keveset lehet tudni.

– Ő egy török pasának a lánya volt, maga is egy csodálatos énekesnő, aki Magyarországra jött férjhez. Énektanításból élt, de csak privátim („Nem megyek abba a kígyófészekbe” – mondta, amikor a Zeneakadémiára hívták). A kezdőkkel nemigen szeretett foglalkozni, de a „nagyok” közül Rigó Magda, Warga Lívia és Réti Dudi is hozzá járt. Pont a halála után jelentkeztem a Zeneakadémiára, Maleczky Oszkárhoz kerültem, akit művészként is nagyon szerettem. Két évig hozzá jártam, majd amikor nyugdíjazták, akkor vett át Sípos Jenő. Nagyon szép időszak volt az, az Akadémián mindkét énekmesterem elfogadta Fatime alapjait, így nekem nem volt más dolgom, csak tanulni.

– Az énektanulás kezdetétől tehát sima út volt az énekesi pálya felé?

– Erről inkább anyukámékat kellett meggyőzni, de Fatime már néhány hét elteltével hívta szüleimet, hogy jöjjenek, mert egy gyémántot talált. Onnantól kezdve sima volt az út.

– Majd 1965-ben jött a Budapesti Énekverseny. Akkor utolsó éves zeneakadémistaként mi indította el ezen a megmérettetésen?

– Tulajdonképpen addigra már megnyertem két belső versenyt a Zeneakadémián, volt már egy kis rutinom, bár tényleg nagyon fiatal voltam. Nekem a közönség előtti produkció mindig sokat jelentett, már akkor is rettentően inspiráltak a nézők-hallgatók a jelenlétükkel. Ez sokszor vitt előre a pályámon, így volt ez akkor is.

– És megnyerte ezt a bizonyos énekversenyt. Mi változott az eredményhirdetés utáni napon?

– Tulajdonképpen minden. Az interjúk, a lemezfelvételek, minden. Már az is, hogy az utolsó versenynapon a huszonöt tagú zsűri felállva tapsolt. Minden, ami addig bennem volt, egyszerre a közönség elé került. Jöttek a koncertek és anyuék otthon nagyon büszkék voltak rám. A díjjal (az első és a második helyezést is én nyertem) kaptam 15 ezer forintot, ami akkor óriási pénz volt, tudtam valamit nekik venni. Hirtelen kitárultak a határok, jöttek a levelek, megszólítottak a buszon.

– És jött külföld is.

– Semmiképpen nem akartam kijönni. Kaptam egy egyéves ösztöndíjat Stuttgartba, otthon pedig a Zeneakadémiáról kitüntetéses diplomával engedtek el.

– Más apropóból foglalkoztam ezzel az időszakkal és úgy tapasztaltam, akkor lehetett egy nyitás Nyugat felé, hiszen szinte egy időben több énekes indulhatott neki a nagyvilágnak: Gáncs (Gabry) Edit, Geszthy Sylvia, Kelemen Zoltán, Kozma Lajos, Tamássy Éva és Ilosfalvy Róbert is.

– Ők valamivel előttem voltak a pályán, korban is. Én annyiban voltam más, hogy először csak tanulni mentem, ösztöndíjat kaptam Stuttgartba. Iskolapadból mentem iskolapadba huszonhárom évesen. De minden híresztelés ellenére nem akartam menni. Anyuék jóformán betuszkoltak az autóba, ami engem kihozott, és végigbőgtem az utat Stuttgartig. Sőt, eredetileg a Ford-ösztöndíjat kaptam meg New Yorkba, de az tényleg elérhetetlen messzeségben volt. Gondolja meg, akkoriban már Stuttgart is a Föld másik felét jelentette. És én a szüleim szeme fénye voltam, akinek egyik napról a másikra megszűnt a szülői támasza. Anyukámék évente maximum egyszer utazhattak együtt vagy külön-külön hozzám. Ezt borzasztóan nehezen viseltem.

– Akkor kinyílt a világ… és egy pillanat alatt felnőtt lett…

– Nagyon hamar, de ez már az első külföldi koncerttel elindult.

– Melyik volt ez?

– A római, Vittorio Gui vezényelte Brahms Altrapszódiáját. Valamelyik nap a YouTube-on láttam, hogy valakinek megvan, ez volt a legelső koncertem idekint. A második pedig már a Máté-passió, Karl Richterrel Bécsben.

Hamari Júlia és Karl Richter

– Na, ő is egy legenda volt… szinte kizárólag csak Bachra specializálta magát, de azt az eszményt, amit ő testesített meg, ma korszerűtlennek minősítik. A régi zenélés nem az ő irányvonalát folytatta.

– Ő volt az én ideálom. Richterrel befejeződött valami, egy előadói stílus utolsó nagy mestere volt. Utána Harnoncourt és Gardiner teljesen más alapokon indult tovább. Richter nem a

Földön járt – amikor az ember belenézett az átlátszó kék szemébe, hirtelen eltűnt a világ,

és valami hihetetlen volt a muzsikálása. Ha megzavarták a zenélését, elviselhetetlenné vált. És ebben én is hasonlítok rá, mert zenészként én is így gondolkodom.

– Nemrégiben kiadták DVD-n Richter passióit, amelyen ön énekli az alt szólókat.

– Rendkívül büszke vagyok arra, hogy ez velem maradt meg, és arra is, hogy az „Erbarme dich” ária az interneten szinte a nevemhez kapcsoltan létezik. Mi ott valami nagyot produkáltunk. És abban a csapatban én voltam a legfiatalabb, mindenki 10-20 évvel idősebb volt, akiktől rengeteget tudtam tanulni.

– Majd a Düsseldorfi Opera tagja lett.

– Én már korábban kapcsolatba kerültem a színpaddal, még Stuttgartban, ahol Carment énekelhettem Carlos Kleiberrel. 26 évesen, az előző évben Mercedes lehettem Salzburgban Karajannal, de akkor a címszerepet kaptam meg. Utána három évig nem énekeltem színházban, csak nyári fesztiválokat vállaltam. És hiába kaptam szerződést Stuttgartba, nem írtam alá. Megviselt az a Carmen nagyon. Kleiber abszolút zseni volt, de tele belső zavarokkal és gátlásokkal, rettentő nehezen lehetett vele kijönni.

– Szóval, jött Düsseldorf..

Cenerentola, Scala

– Előző évben Schwetzingenben volt egy nagy Rossini-koncert, amire én borzasztóan készültem. Alberto Erede vezényelt. Az utolsó szám a Cenerentola-nagyária volt, amit erre az alkalomra tanultam meg. Amikor elérkeztünk a gyors részhez, egyszer csak Erede dupla tempóra kapcsolt, amit én addig életemben nem gyakoroltam. Valami sokkot kaptam, de végigcsináltam. Az előadás után azt kérdeztem tőle: Maestro, ezt miért csinálta? Csak le akartam vizsgáztatni, hogy maga világszínpadra való vagy sem? És elvitt Düsseldorfba, mert akkor indult az ottani nagy Rossini-ciklus Jean-Pierre Ponnelle és az ő vezetésével. Levizsgáztam.

– Onnantól kezdve nem törekedett állandó státuszra, hanem szabadúszóként járta a világot, ha jól látom. Ez bevált?

– Abszolút bevált. Ez volt az egyetlen út, amit járhattam. Engem nem lehet bezárni. Már gyerekkoromban is ilyen voltam. Volt ebből konfliktusom az életem során, nem is kevés. Rillinggel például egyáltalán nem váltunk el békésen. Sokáig dolgoztam vele, de mindig külön gondolkodtunk. Remek szervező, határtalan agya és rettentő nagy akarata van, de vezényelni, azt nem igazán tud. Számomra nem léteznek határok. S ha úgy érzem, hogy valaki nem a Zenét szolgálja, akkor akár igazságtalanul kemény tudok lenni.

– Volt sok nagy egyéniség, akivel dolgozott, de akikkel nagyon nehéz lehetett együtt működni…

– Az nem baj…

– …elég, ha a listát megnézzük: Abbado, Böhm, Celibidache, Karajan, Muti, Solti, egyik nehezebb eset volt a másiknál.

– Az ember megtanulta respektálni a tudást. Aki ezt nem tudja, az ne is lépjen erre a pályára. Ma persze ez nem dívik, mindenki magát tolja előtérbe. Én nem embert szolgáltam, hanem a Zenét. Én is nehéz embernek vagyok elkönyvelve. De ezek a nehéz emberek, akiket említett, mind el tudtak vinni bennünket egy másik világba. Hihetetlen élmény volt velük dolgozni. Soltival például a próbák voltak a legzseniálisabbak. Csak Riccardo Mutival lehetett olyan intenzíven próbálni, mint vele. Ezekkel a nevekkel azonosulni kellett, nem megváltozni. Ez volt a titok. Én is erre nevelem a növendékeimet. Nem könnyű élet ez, a művésznek szenvednie kell.

– Pályája stílus szempontjából nagyon behatárolható, mert a szerepe elsősorban a korai klasszikus repertoárra korlátozódtak. Nehéz volt megálljt parancsolni? Vagy inkább úgy kérdezem: sok felkérést utasított vissza?

– Igen, az elején különösképpen. Nagyon fiatalon ki akartak vinni Bayreuthba, de én Wagnerre egyből nemet mondtam. Az alkatom miatt férfinak nem voltam alkalmas, ezért nem énekeltem sohasem Octaviant színpadon. Amikor Cherubint vagy Sextust énekeltem, akkor mindig kölyköt csináltam belőle. Ezt is írta a londoni kritikus: „Hamari egy kölyköt alakít.” Ebből a szempontból tehát alkatilag voltam behatárolva. Drámai mezzo viszont nem voltam sohasem, így ez a szerepkör is kiesett.

– Nagyon sokan mégis éneklik ezt a szerepkört annak ellenére, hogy a hangi adottságuk szintén nem drámai. Már az elején látta, hogy Azucenát nem szabad elénekelnie?

– Pontosan. Én már az elején megtanultam nemet mondani. Akik mégis elvállalnak ilyen szerepet, azok nem kapnak jó tanácsot, s elhitetik magukkal, hogy ha kiosztották rájuk, el is tudják énekelni. Pedig a kevesebb néha több. Ha én rámentem volna a drámai szerepekre, akkor meghaltam volna pillanatokon belül. Abbadóval például megcsináltuk Bécsben a Verdi-Requiemet, de amit vele meg lehetett csinálni, az nem működött más dirigensekkel, mert rám eresztik az egész zenekart. De Abbado is el akart vinni egy „világturnéra” Iocastával, tehát Stravinskyvel. Mondtam, hogy szó sem lehet róla. Vitatkoztunk egy sort, és nem mentem. Nekem eleinte tömör hangom volt, ami Rossinik és a Mozart-szerepek miatt nagyon felkarcsúsodott. Emlékszem, a pályám elején Rómában Julius Rudellel a Wesendonck-dalokat altfekvésben énekeltem, és jól éreztem magam benne!

– És soha nem volt akkora a csábítás, hogy engedjen a drámai repertoár felé?

– A Rienzi Adrianója és Sinaide a Mózesből volt a határ, az már nekem nagyon drámainak bizonyult. Nagyon szerettem mindkettőt, többször elénekeltem őket. Emlékszem, a Scalában a Mózest egyetlen pianóval nyertem meg. Egy pianóval, egy olyan helyen, ahol senki nem várta, és a közönség utána mindig 10 percet őrjöngött. Megállt a levegő.

Sinaide (Mózes)

– Nagyon kevés énekes volt, aki annyi helyre eljutott, mint ön. Bécs, Covent Garden, Metropolitan, Salzburg, Scala. Bayreuth kivételével minden megvolt, nagyon komoly szerepekben, nagyon komoly dirigensekkel.

 Én koncerténekesként voltam elkönyvelve, aki olykor kirándul az operába. De ez a két világ olyan rettentően különböző volt. Mozart és Rossini a színpadokon, Mahler, Händel és Bach a koncerttermekben. És a dalestek. Odahaza az első dalestjeimen, sőt egy ideig külföldön is Varasdy Mimivel dolgoztam. És el voltam kényeztetve azzal a fantasztikus, árnyalt kíséréssel, amit ő tudott. Utána nagyon nehéz volt már engem kísérni, mert nagyon kritikus voltam a zongoristákkal szemben. Egy neves kísérőmnek, akivel egy tizenkét koncertes szerződésünk volt, az első, a müncheni koncert után, ahol elkövetett egy komoly hibát, ajtót mutattam. És végigcsináltam még tizenegy koncertet úgy, hogy minden este más ült a zongoránál. Nehéz ember hírében álltam tehát én is. De azért volt olyan, akivel jól kijöttem: Geoffrey Parsons, vagy Konrad Richter, aki a stuttgarti Akadémia rektora volt. De Mimi olyan különleges volt.

– Hogy jött a tanítás először?

– Az a legérdekesebb az egészben, hogy a tanítás szinte mindig jelen volt. Fatime már 17 éves koromban mondta, hogy „Te jó tanár leszel”. Amikor elkezdődött a pálya, volt, hogy láttam, hogy egyik-másik kollégámnak gondjai vannak. Frázisokkal, hangokkal, magassággal, mélységgel. Emlékszem, a Scalában énekeltem Mózest, és volt egy fiatal tenor, akinek problémái voltak a magasságokkal, de (tenorista módjára) mégis elég nagyképűen viselkedett. Persze a premieren jó alaposan kifütyülték. És bementem a direktorhoz, hogy én tudok neki segíteni. Néztek persze, de behívták a fiatalembert, aki nem értette a dolgot, de az igazgató is erősködött, mert így nem lesz pálya ez után a premier után. Elmentünk egy próbaterembe és leültem vele. Egy óra múlva minden a helyén volt. Átalakítottuk a kadenciáit, de így is maradt benne vagy hat h. A második előadáson én már a színpadon voltam a szerep szerint (az anyját alakítottam), amikor lement a nagyjelenete és ugyanott, ahol előző este kifütyülték, most brávókat kapott. Azt a hálát, amit kaptam tőle! Tehát ezt mindig csináltam. Utána Rillingnél jöttek a Bach-mesterkurzusok. Én tulajdonképpen egy mesterkurzus-tanár vagyok.

– Azaz a nem rendszeres, hanem alkalmankénti, de intenzív tanítás híve?

– A tanítási módszerem több időt kíván, amire intézményes formában nincs idő. Nem szeretek szárazon tanítani, szeretek összetetten, a technikát és a zenei megoldásokat együtt kidolgozni, és az is jó, ha sokan hallják. És ezért nem szerettem a stuttgarti Zeneakadémián a zártságot, mert túlságosan elvontan működött. Száraz volt. Én megtaláltam a saját elképzeléseimet, és azt igyekszem kurzusokon továbbadni.

– 1995-ben szinte az egyik pillanatról a másikra hagyta abba az előadóművészi pályát. Miért?

– Mert elég volt. 37 éve csináltam, gyönyörű, de nagyon fárasztó volt.

– Úgy volt, hogy születésnapra hazajön, de most mégis Stuttgartból, telefonon beszélgetünk.

– A születésnapom egyben az édesapám halála napja is, ezért azóta mindig valami olyan dolgot teszek, amivel neki is megköszönöm, amit értem tett. Amikor 50 éves lettem, akkor elénekeltem Pesten a Rómeó és Júliát. Ez a mű volt az abszolút szerelem. Egy ritka lehetőség, hogy Rómeót Júlia énekelheti, és ezt odahaza megmutathattam. Azután a 60. születésnapomon az Operaházban tartottam egy nagyszerű mesterkurzust és utána az ottani fiatal énekesek nagyszerű koncertet adtak ajándékul. Az idén őszre kaptam egy felkérést kurzusra a Zeneakadémiára, amire én nagyon boldogan készültem. És nem sokkal ezelőtt kaptam egy kurta-furcsa, váratlan lemondást. Ezért nem vagyok én most Budapesten, ezért beszélgetünk Stuttgartból. Fáj, mert ez a születésnapi ajándék elmaradt. Pedig erre most szükség lett volna, nekem is, és úgy hallottam, otthon is.

– Említette, hogy orvosok nem ajánlották gyerekkorban ezt a szakmát…

– Három kiváló szakember vizsgált meg és éneklésre alkalmatlannak minősítették a hangszalagjaimat. Azért ehhez képest elég hosszú és elég sikeres pályát futottam be. A tanítás még 70 éves koromban sem fejeződött be, sőt új terveim is vannak…


Hamari Júlia és Hermann Prey a Jevgenyij Anyeginben