Lakatos Gabriella

(Bp., 1927. okt. 18.–Bp., 1989. nov. 13.): táncosnő.

Az Operaház balettiskolájában Nádasi Ferenc növendéke volt, majd 1943-tól atársulat tagja, 1950-től 1973-ig magántáncos.

Az 1945–46-os évadban a Szegedi Nemzeti Színház balettegyütteséhez szerződött, itt csak operabetétekben kapott szerepet.

Korának legtemperamentumosabb, nagyszerű technikájú művésze, aki a repertoár szinte összes karakter főszerepét, s néhány klasszikus szerepet is eltáncolt. Visszavonulása után énekesnőként is sikereket ért el, a televízióban szakmai műsorok műsorvezetőjeként is fellépett, s Markó Iván és Novák Ferenc táncszínházi darabjaiban – Az igazság pillanata, ill. Magyar Electra – is szerepeket vállalt.

Kossuth-díjas (1957), érdemes (1966) és kiváló művész (1971), és a finn Fehér rózsa lovagrend (1969) tulajdonosa volt.

Fontosabb szerepei: Lány (Harangozó Gy.: A csodálatos mandarin); Primadonna (Harangozó Gy.: Térzene); Rozika (Harangozó Gy.: Furfangos diákok); Sári (Harangozó Gy.: Keszkenő); Zaréma (Zaharov: A bahcsiszeráji szökőkút); Aisa (Anyiszimova: Gajane); Balerina (Fokin: Petruska); Mária hercegnő (Vojnonen: Diótörő); Odette-Odilia (Messzerer: A hattyúk tava); Jeanne (Vojnonen: Párizs lángjai); főszerep (Cieplinski: Bolero, Divertimento).
Az öt éves kislány Róna Bácsi (Róna Viktor balettművész édesapja), és Lakner Artúr növendéke, és színtársulataik tagja: a korabeli színlapok Lakatos Ellykét "csodababaként" emlegetik. A budapesti Operaház balettiskolájában a legendás Mester, Nádasi Ferenc kiváló növendéke volt, 1943-tól a Dalszínház tagja. A II. világháborút követően egyetlen, küzdelmes évadra, Szegedre szerződött, ám1948-tól már a Magyar Állami Operaház címzetes magántáncosa, 1950-től pedig magántáncosa.

Lakatos Gabriella pályája első húsz esztendejében eltáncolta az akkori balett-repertoár szinte minden főszerepét, elsősorban a magyar nemzeti balettet megteremtő Harangozó Gyula koreográfiáinak volt avatott tolmácsolója. 1945-ben, tizennyolc évesen a Harangozó Gyula-féle első, "szelídített" Mandarinban a Lány. 1956-ban A csodálatos mandarin második, korszakos jelentőségű változatában, ugyanebben a szerepben válik halhatatlanná. Szenvedélyesen, kivételes tűzzel és emlékezetes színészi játékkal alakította Cieplinski Bolerójának főszerepét, illetve az orosz balettek főszerepeit is, mint például Jeanne-t a Párizs lángjaiban, Zarémát A bahcsiszeráji szökőkútban, Aishát a Gajaneban. Klasszikus főszerepei közül kiemelkedik A hattyúk tava Odette-Odiliája, illetve Mária a Diótörőben.

A forradalom idején szinte valahány, élvonalbeli pályatársa nyugatra távozott, Lakatos azonban maradt: 1957-ben, harminc évesen már Kossuth-díjas, országos hírű, rajongott művész. A következő évtizedben, az Operaház balett-együttesének szólista-csillagaként megismerték szerte a nagyvilágban is. Kairótól Moszkváig, Londontól Bukarestig, Barcelonáig elvarázsolta közönségét halhatatlan szerepeiben. Az 1950-es évek végére, ragyogó partnereivel (Havas Ferenc, Fülöp Viktor, Róna Viktor) nemzetközi szinten jegyzett sztárrá vált. (1966-ban Érdemes Művész, 1971-ben Kiváló Művész lett, 1969-ben megkapta a finn Fehér Rózsa lovagrend kitüntetést.

Vendégművészként, s az Operabalett tagjaként olyan világklasszis koreográfusokkal és táncművészekkel dolgozott együtt, mint Janine Charrat, Anton Dolin, vagy John Gilpin. A táncosként és magánemberként egyaránt rendkívül dinamikus, különleges, átütő személyiségű Lakatos a Kádár-kor egyik legjelentősebb díva-figurájává lett: pályája magasán rajongók sokasága gyűjtötte az őt ábrázoló újságcímlapokat, képeslapokat. A tágas, úszómedencés villájában élő sztár színpadi és civil alakja egyszerre volt anakronisztikusan távoli, és mégis elérhető.

Lakatos Gabriellát 1973-ban nyugdíjba küldték, a döntésbe haláláig képtelen volt beletörődni: tudására az Operaház vezetése többé nem tartott igényt. Élete utolsó másfél évtizedében énekesnőként vált közismertté, televíziós fellépései, közéleti munkája nyomán nem felejtették el tisztelői. Az 1980-as években két alkalommal még visszatért a táncszínpadra: Markó Iván koreográfiájában, Az igazság pillanatában, illetve Novák Ferenc Magyar Elektrájában lépett közönség elé. Félreállítva sem hagyott fel pedagógiai munkájával: gyermekkorú növendékeit szinte élete utolsó napjáig oktatta - a szakmai intézményrendszeren kívül.