Mario Lanza.

1921. január 31-én született Philadelphiában Mario Lanza olasz származású amerikai énekes, a múlt század első felének legnagyobb tenorja.

Alfredo Arnold Cocozza olasz bevándorlók gyermekeként látta meg a napvilágot. Anyjának gyönyörű hangja volt és énekesnői karrierről álmodott, de ura kijelentette: férjes asszonynak semmi keresnivalója a színpadon. A zenei tehetséget fiuk örökölte, aki öt évesen már együtt énekelt a családi gramofonon felhangzó Caruso-lemezekkel.

A középiskolából kimaradt és a családi boltban dolgozott, de nem hagyott fel az énekléssel, különóráit anyja mellékállásából fedezték. Serge Koussevitzky karmester egy meghallgatáson felfigyelt csodálatos hangjára és beajánlotta ösztöndíjasnak az elit Berkshire Music Centerbe.

Mario Lanza (művésznevét anyja, Maria Lanza iránti tiszteletből vette fel) első fellépése 1942. augusztus 7-én volt, Fentont alakította Nicolai: A windsori víg nők című vígoperájában. Az ígéretesen induló karriert a második világháború szakította félbe: Lanza a légierő művészeti alakulatához került, ahol uniformisban és a fronton, katona hallgatóságnak kellett énekelnie.

Leszerelése után, 1945 áprilisában elvette egy bajtársa húgát, a házasságból négy gyermek született. Lanza egy évig csak rádióban és koncerteken énekelt, miközben a legendás Beniamino Gigli énektanáránál képezte magát. A fiatal tenor annyira komolyan vette a tanulást, hogy tapasztalatlanságára hivatkozva nem vállalta el Verdi Rekviemjét, pedig a zenekart Toscanini vezényelte volna.

1947-ben aztán két már befutott énekes társaságában Bel Canto trió néven turnéra indult, s az 1947. augusztus 28-i, hollywoodi koncert fordulópontot jelentett életében. A nézőtéren ott ült Louis B. Mayer, az MGM filmstúdió mindenható elnöke, akit lenyűgözött a hatalmas hangú és jóképű fiatal tenor. A filmmogul ott helyben olyan ajánlatot tett, amit nem lehetett visszautasítani: Lanza hét évre leszerződött a stúdióhoz, és egy lemezszerződést is aláírt.

A forgatás megkezdése előtt még maradt ideje, hogy a New Orleans-i operában Pinkertonkéntt lépjen fel a Pillangókisasszonyban. (Érdekesség, hogy az operasztárok legnagyobbjai által istenített tenor életében összesen két szerepet énekelt a színpadon.)

Már első filmje, Az éjféli csók nyomán meredeken emelkedett ismertsége, de a siker csúcsaira az 1951-ben bemutatott, A nagy Caruso röpítette. Lanza elképesztő átéléssel és muzikalitással személyesítette meg gyermekkora bálványát, abban az évben ez volt a világ legjobban jövedelmező filmje. Lanza szupersztár lett, jóval azelőtt, hogy a szó egyáltalán megszületett volna: "Caruso turnéján" rajongók ostromolták, arcképe megjelent a Time magazin címlapján.

Amerikán végigsöpört a Lanza-láz, első énekesként ő kapott aranylemezt a klasszikus és a pop kategóriában is. Hajlékony, jellegzetes olasz tenorja kitűnően érzékeltette a hősi szárnyalást és a bensőséges lírai érzelmeket egyaránt. A színésznek is tehetséges Lanza a laikus közönséget és a szakmát is elbűvölte, a szakmailag közismerten szigorú Toscanini így jellemezte: "Az évszázad hangja".

Lanza még egész sor filmjével aratott megérdemelt sikert: Halászlegény frakkban, Arrivederci Róma, Egy nagy szerelem szerenádja. 1954-ben aztán vitába keveredett A diákherceg című film rendezőjével, aki kifogásolta, hogy az előre felvett dalokat a forgatáson a porosz herceget alakító Lanza "túlzott" szenvedéllyel, nem az elvárható merevséggel énekli. Lanza azzal vágott vissza, hogy a direktor a színészekért felel, a zenét hagyja őrá. A vita végén a feldúlt tenor elrohant és megesküdött, hogy addig nem tér vissza, amíg le nem cserélik a rendezőt.

A tekintélyét féltő stúdió erre szilenciummal és bírsággal sújtotta, végül fél év múlva abban állapodtak meg, hogy az embargó megszűnik, de Lanza szerepét egy másik színész veszi át, aki a dalokra csak tátog. Az igazsághoz tartozik, hogy rendező sem maradt helyén, de ez Lanzán már nem segített.

Karrierje leszálló ágba került, menedzsere rossz befektetései miatt az anyagi csőd fenyegette, rászokott az italra és a nagyevésre, hol meghízott, hol lefogyott. Utolsó amerikai filmje, az 1956-os Szerenád már meg sem közelítette az előzők sikerét. Lanza 1957-ben Olaszországba költözött, vagy inkább menekült, és megpróbált mindent újrakezdeni. Két filmet forgatott, turnéin újfent tombolva ünnepelték, s hangja is visszajött: egy emlékezetes római előadáson az opera 260 tagú kórusát és zenekarát is túlénekelte.

Tele volt tervekkel, de a sors közbeszólt: a túlhajszolt és megromlott egészségű Lanza 1959 szeptemberében kórházba került és október 7-én, alig harmincnyolc éves korában egy szívroham végzett vele. Özvegye öt hónappal élte túl, Hollywoodba való visszatérte után nem sokkal túladagolta magának a drogot.

Lanza rövid karrierje során is maradandót alkotott, példaképének tekinti korunk szinte minden nagy tenorja, de csodálta Elvis Presley is. José Carreras 1994-ben turnéval adózott emlékének és bevallotta: A nagy Caruso című film indította el énekesi pályáját. A csodálatos szoprán, Maria Callas élete legnagyobb hibájának nevezte, hogy elszalasztotta a lehetőséget és nem énekelt együtt "a legcsodálatosabb tenor hanggal, amit valaha is hallottam".

Mario Lanza Granada

Mario Lanza énekli Toseli szerenádját:

*