Idén március 16-án (2012) múlt 555 éve, hogy Hunyadi László feje porba hullt, midőn a bakó a legenda szerint harmadszor sújtott rá. A huszonhat éves ifjú ekkor Magyarország egyik legnagyobb klánjának volt a feje, ami sokaknak csípte a szemét. Hogy rendelkezette-e „Vajdafi” László édesapja és öccse erényeivel, az nem derülhetett ki. Egy biztos, Mátyás bölcsebb volt, mint heves vérű bátyja, akinek gyilkosain nem állt bosszút, sőt kibékült velük és maga mellé állította őket. László testét pedig kihantoltatta és Gyulafehérvárra vitette, ahol édesapjuk mellé temetett. Ott is nyugszik a mai napig. Évszázadokig háborítatlanul pihent, míg az 1840-es évek nemzeti romantikája fel nem fedezte magának, s egyfajta „magyar Sasfiókként” bele nem kapaszkodott homályba veszett alakjába. Hunyadi László végzete tökéletesen alkalmas volt arra, hogy bukásából egy bús történetet kanyarítsanak, mely pontosan illeszkedett a romantikus, múltban igazolást kereső korhangulathoz.

Erkel zenedrámája vitathatatlanul mérföldkő a műfaj hazai történetében, az első magyar opera, mely ma is megállja helyét a színpadon. Nehezen ismernénk rá arra a műre, mely 1844. január 27-én szólalt meg először a Nemzeti Színházban. Az elkövetkező évtizedekben számtalan részt komponált hozzá és húzott ki Erkel. Szerencsére néhány éve a Zenetudományi Intézet munkatársai megpróbálták felfejteni a szálakat, így mára nagyjából lehet egy képünk az eredeti műről is. A premiert természetesen maga a szerző vezényelte, a főszereplők Havi Mihály (V. László), Pecz Adolf m.v. (Hunyadi László), Udvarhelyi Miklós (Gara nádor), Molnár Leopoldina (Gara Mária), Schodelné Klein Rozália (Szilágyi Erzsébet) voltak. „Az egész opera tudós német muzsika, mely ahelyett, hogy élő egészséges hangokban szívhez, kedvhez szólna, legfölébb egy pár, nehéz hangfogásban gyönyörködő, puszta mechanikusokká ferdült zenésznek fog tetszeni, s nem a közönségnek.” – írta az egyik korabeli ítész. A korabeli sajtót megosztotta Erkel műve, a közönség azonban azonnal a szívébe zárta. Az köztudott, hogy a szabadságharc vitézei többek között a Meghalt a cselszövőre masíroztak. Ám, ami ennél is fontosabb, hogy  szabadságharc utáni években nemzeti operából A nemzet operájává magasztosul a Hunyadi László. 1850-ben lép fel Szilágyi Erzsébetként Anne La Grange, ekkor egészítette ki művét Erkel az ismert áriával. Az előadást kétszer újították fel. Először 1846. június 9-én Reszler István, Farkas (Wolf) Károly, Füredi Mihály, Paksyné Mochonaky Amália és Schodelné Klein Rozália, majd 1852. december 4-én Reszler István Mazzi József Füredi Mihály, Leiter Paulina és Hasselt-Barth Anna főszereplésével. A Hunyadi László a Nemzeti Színház történetének egyik legnépszerűbb és legsikeresebb operája volt, összesen kettőszázharmincnyolc előadást ért meg, valószínűleg mindegyiket a szerző vezényletével. Fényes külsőségek között ünnepelték meg a 200. előadást, 1874 februárjában. Egyenesen e miatt utazott Pestre Bécsből Minnie Hauk, s a fuvolaszólót maga Doppler Ferenc játszotta. Az egyik páholyban ült Almássy György gróf, aki mind a kétszáz előadáson jelen volt.

A király esküje, metszet, 1844

Nagy gondban voltak a kulturális urak Podmaniczky Frigyes báró vezetésével. 1884 nyrán elkészült a szépséges Sugár úti palota, melyet meg kellett volna valamivel nyitni. Csakhogy erre alkalmas és méltó mű éppen nem állt rendelkezésükre. Az agg Erkel – és műhelye – nem készült el a tervezett István királlyal. Más szerző természetesen szóban se jöhetett, hiszen Erkel ekkor már évtizedek óta elmozdíthatatlan ikon volt, önmaga szobra. Hát a Hunyadi és a Bánk bán? – tennénk fel mai szemmel a jogos kérdést! De a dolog korántsem nézet ki annak idején ilyen egyszerűen, hiszen a Hunyadiban a király egy gyenge báb, a Bánk bánban pedig egy idegen királynét nyílt színen döf keblen a főhős. Maradt tehát a hazánkban oly sokszor bevált öszvér megoldás a Hunyadi népszerű nyitányával, a Bánk bán szalonképes I. felvonásával, majd a Lohengrin I. felvonásával – melyet Ferenc József jó császárunk már meg sem tekintett. Erkel legnépszerűbb operája természetesen már az első évadban a maga teljességében is felcsendült az új Operaház színpadán. Egy-egy előadást még elvezényelt a nyolcvanon felüli komponista, majd Sándor fiára hagyományozta a darabot. A szereposztás az 1885. február 19-ei operaházi bemutatón a következő volt: Pauli Richárd (Király), Perotti Gyula (Hunyadi), Ney Dávid (Gara), Maleczkyné Ellinger Jozefa (Mária), Marie Wilt m.v. (Erzsébet). Mint látjuk két németajkú művész – Perotti és Wiltné asszony – is szerepelt az előadásban. A kor szokásainak megfelelően ők is magyarul énekelték szólamaikat, mai füllel el sem tudjuk képzelni hogyan. S ez a hagyomány még hosszú évekig fennállt, elsősorban a megszokott tenorhiány miatt. Marie Wilt nagyon szerethette Erzsébet nehéz koloratúráit, a La Grange áriát Bécsben is énekelte.

Megdöbbentő módon ez a Hunyadi László volt az Operaház történetének egyik leghosszabban repertoáron lévő előadása, több mint fél évszázadon át futott. Nyilvánvalóan időközben a szereposztáson kívül minden más is lecserélődött, olykor rendezőket is feltűntetnek, - Mihályi Ferenc (1916.III.30), Bródy István (1917. X. 6.), Ferenczi Frigyes (1918. X. 6.), Mihályi Ferenc (1920. XI.15), Ferenczi Frigyes (1926. IV. 5.) – hogy az ő működésük mennyiben változtatott a produkción, az mára kideríthetetlen. Érdemes végigfutni, hogy kik énekelték a sok évtized számtalan előadásának főszerepeit. Sokak neve mára semmit sem mond nekünk, mégis talán megérdemlik, hogy halvány emlékként fennmaradjanak. Ameddig bírta, Erkel, majd haláláig Sándor fia vezényelte az előadásokat, 1903-ban vette át Benkő Imre, majd Márkus Dezső, Szikla Adolf, ifj. Ábrányi Emil és Pető Imre. A királyt Dalnoki Béni, Kiss Béla, Kertész Ödön, Arányi Dezső, Pichler Elemér, Gábor József, Anthes György – a világhírű tenor –, Kertész Vilmos, Szentmihályi Tibor, Szügyi Kálmán, Szórád Ferenc, végül 1927-ben a pályakezdő Rösler Endre énekelte. Hunyadit: Hajós Zsigmond, Broulik Ferenc, Arányi Dezső, Pichler Elemér, Déri Jenő – Déry Gabriella nagypapája –, dr. Székelyhidy Ferenc és Pilinszky Zsigmond. Érdekes megfigyelnünk, hogy több tenorista is először V. Lászlót, majd Hunyadit alakította a darabban. Ugyanígy a szopránok közül is sokan kezdték Gara Máriával, mejd folytatták Szilágyi Erzsébettel. Fontos előadás volt az 1909. november 16-ai, ekkor debütált ugyanis a Házban Székelyhidy Ferenc, egy korszak meghatározó művésze. Gara nádor alakítói voltak: Ódry Lehel, Fektér Ferenc, Várady Sándor, Takáts Mihály, Beck Vilmos, Szemere Árpád, Ney Bernát, Szende Ferenc, dr. Palló Imre és Pusztai Sándor. Mária minden reménybeli koloratúrszoprán egyik első főszerepe volt, felléptek benne: Glózer A., Bianchi Bianca, Kordin Mariska, Ábrányiné Wein Margit, Sz. Bárdossy Ilona, Blättenbauer Gizella, Szilágyiné, Payer Margit, M. Szoyer Ilona, Sándor Erzsi, Maleczky Bianca, Goda Gizella és Krÿswÿk Annie. Közülük a legjelentősebb minden bizonnyal Sándor Erzsi volt, az a művész, aki úgy lett császári kamaraénekesnő, hogy sosem hagyta el Magyarországot. Szilágyi Erzsébet minden drámai koloratúrának kihívás. Ekkoriban Risley Lélia, Györgyné Zsófia, Bianchi Bianca, Pewny Irén, Ney Hermin, Krammer Teréz, Sebeők Sára, Záborszkyné B. Ilona és Palay Matild léptek fel a szerepben. A legtöbbször talán Sebeők Sára alakította a bús özvegyet.

Több jeles esemény is kötődik a Hunyadi előadásokhoz, mely ekkor (még) az elsőszámú protokolldarab volt. 1888. december 16-án ünnepelték Erkel 50. karmesteri jubileumát, 1894. január 27-én a mű ősbemutatójának 50. évfordulója volt, az 1898. november 24-ei előadás bevételét Erkel síremléke javára fordították, 1900. április 7-én ünnepelte Erkel Sándor 40. művész jubileumát. Az 1903. október 13-ai előadást Erkel Sándor síremléke javára rendezték, de nehezen csordogálhatott a pénz, mert további három előadást kellett hasonló céllal rendezni. 1904. január 31-én ünnepelték a Hunyadi László ősbemutatójának 60. évfordulóját, 1906. március 15-én volt a mű századik operaházi előadása, 1910. november 7-én Erkel születésének centenáriumán adták. A politika is beleszól az előadás-történetbe, 1918. november 2-án „Magyarország újjászületése alkalmából” – ez az őszirózsás forradalmat takarta éppen, majd november 16-án a köztársaság kikiáltása alkalmából, egy évvel később pedig már 1919. november 16. a nemzeti hadsereg bevonulása alkalmából játsszák. Egy viharos időszakra az 1920. november 15-i évadnyitó előadás tesz pontot. Igen tanulságos beleolvasni a napi sajtóba, látni, hogyan válnak meggyőződéses baloldalivá egyik napról a másikra az egykor királypárti újságírók, azon örömködve, hogy végre fehérblúzos proletárok foglalhatnak helyet az udvari páholyokban.

Fotók: Operaház Archivum

Forrás:Caruso blog

Képek: Marie Wilt, Kiss Béla