Csavlek Etelka

(Bp., 1947. máj. 29.– ): énekesnő (szoprán). Diplomáját 1970-ben szerezte az Iparművészeti Főiskolán, kerámia szakon. Énektanulmányait magánúton, Pauk Anna irányításával folytatta. 1983-tól az Operaház magánénekese. 1988-ban Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki. Közreműködött több m. mű ősbemutatóján. Oratóriuménekesként is elismert. F.Sz. Grófnő (Mozart: Figaro házassága); Giselda (Verdi: A lombardok); Anna (Donizetti: Anna Bolena); Erzsébet (Wagner: Tannhäuser); Melinda (Erkel F.: Bánk bán); Rosalinda (ifj. J. Strauss: A denevér).

Csavlek Etelka:
"- Rögtön nagy szerepeket kaptam. 1984-ben már Melinda lettem a Bánk bánban Ilosfalvy Róbert oldalán. Megkaptam a Don Giovanniból Donna Annát, a Lombardokból a Mamát, amiből pillanatok alatt főszerep lett: Giselda. Sass Szilvia akkor már nem élt Magyarországon, Tokody Ilona pedig éppen külföldön énekelt valahol - így lettünk mi Pitti Katalinnal pillanatok alatt Giseldák. Ez volt az első igazán nagy feladatom; ez fantasztikus, óriási szerep. Később énekeltem a Rózsalovagot, Tannhäusert, a Figaro házasságát, a Don Carlost és a Toscát is. A Tévé Zenés Színházában Szinetár Miklós rendezésében a Hoffman meséi Giuliettáját és Beethoven Fidelio című operájának főszerepét énekeltem. Most is örömmel várom a feladatokat, előttem az élet. Egy másik szerepem, ami kisebb volt, de nagyon szívesen emlékszem rá, Wagner Parsifaljának az első viráglánya. Ferencsik Jánosnak ez volt az utolsó dirigálása, nekem pedig az első színrelépésem. Elég nehéz pontosan énekelni, mert ahogyan a viráglányok bűvölik Parsifalt, annyira el vagyunk foglalva vele, hogy óhatatlanul is csúszunk egy picit, és abban a pillanatban a zenekar erre, mi meg arra. Ez a főpróbán meg is történt, úgyhogy a karnagy úr feljött és leteremtett minket, hogy úgy éneklünk, mint a máriabesnyői kántálóasszonyok. Azt mondta: „vegyék tudomásul, hölgyeim, hogy a zenekar velem tart!” Mi meg ott álltunk, hat virág, leforrázva, lógott rajtunk a jelmez, és utána még a főrendező úrtól is megkaptuk a magunkét. Igen ám, de bemutató volt, valami ajándékot kellett adni, törtük a fejünket, mi legyen az. Végül a többiek rám bízták, mondtam, én megcsinálom, de akkor ne panaszkodjatok, és készítettem egy igazi nógrádi menyecskét, amire ráírtam, hogy „Ferencsik János főzeneigazgató úrnak szeretettel a kántálóasszonyok”. És mindannyiunk nevét ráírtam. De nem mertük átadni, letettük a portán, és elfutottunk, mint a gyerekek, mikor becsöngetnek. A következő előadáson jött a mester, hogy keresi azt a hat hölgyet... Végül is sikerült kiengesztelnünk, azt mondta, a szobor azóta a lakásának egyik dísze, mindjárt a bejáratnál tartja az előszobában, hogy aki belép, rögtön ezt lássa."